A következő alkalommal, pergetésnek indult a peca, csakhogy a csatorna vize valamiért bezavarosodott, és ez a körülmény éles váltásra kényszerített, mert a halak nem igazán ették a műcsalikat.
Azért párat becsaptam, de aztán hiába húztam, nem kellet a műcsali, így visszamentem a kocsihoz és botot cseréltem. összeraktam a tonkin nád legyes botot és felkötöttem a "keljfeljancsit,".
Varázsütésre jöttek a domolykók, mintha nem ugyanazon a vízen horgásznék. A nádbot meg teljesen elcsavarta a fejem, igazi arisztokrata, kimért, méltóságteljes, és kellően lassú. Egy suhintással kidobtam 15 méter zsinórt. Ami nekem már rekord, ha egy profi legyes látná mit művelek a parton, lehet hasát fogná a röhögéstől. Viszont működik a dolog, igaz nem szépségdíjasan, még csak nem is a nagy könyvbe megírtan, de el tudom juttatni a legyet oda ahol a halak tátott szájjal várják. Valószínű, hogy rosszul tanultam meg a dobásokat, nem nagyon gyakoroltam, az egész amolyan ösztönösen jött elő. Mivel nem versenyre gyúrok, csak a saját szórakozásom miatt kezdtem legyezni, ezért nem is érdekel különösebben a dobásaim szépsége, esztétikája. A nádbot, az ebből a szempontból egy külön kategória, teljesen másképp juttatja el a legyet, mint egy karbon bot. A súlya miatt, szerintem jóval nagyobb erő tartalék van benne, lassú lengetéssel, mindenfajta erőlködés nélkül kint tudok tartani egy dobásnyi zsinórt a levegőben . Ez a karbon botokkal nehezen, de sikerült, a nádbottal viszont egy ÉLMÉNY.
Nem nagyok ezek a halak, de jól elszórakoztam velük. Érdekes, hogy a nagyok eltűntek, vajon hova? Egyen méretű domik, és balinok, kapkodták a legyeimet, nem is láttam harminc felettit. Legyekből is inkább a színes csillogó volt a menő, mint a wobblerekből. A feketét egyáltalán nem kívánták.
Az egyetlen nagyobb balin, már elég szépen dolgoztatta a nádbotot, felsejlett előttem, mi lesz majd a 2-3 kg-os jószágokkal :) A közeledő hidegfront, most egy időre véget vet a kora tavaszi pezsgésnek, de azért megint megpróbálok majd néhány halat kipöccinteni a vízből.
