A első jász.

Tavaszi legyes nap.

Teljesen tavasz van, beköszöntött, megérkezett, madárdalos, virágos, szerelmetes tavasz. A felszáradó föld illatozik ilyenkor, a tavalyi nád lassan átadja helyét a fiatal hajtásoknak. Tavasz van, mindenki ezt kiáltja erdőn, mezőn, vizeken!

A halak is érzik ezt, nem vermeltek a télen, mert nem volt tél. Most meg mintha április lenne, szerelmeskednek a nádban, ami még csak most kezd sarjadni. Mire ideér a fehérhal tilalom, a jászok, domolykók, szilvaorrúak, márnák, paducok, meg a többi népség már az ivadékait számolgatja majd. Ember tervez a természet meg másként végez.

 Mindegy, én most megint legyeztem, mert jó, mert kint kell lenni ilyenkor, mert még lehet, nincs növény így könnyű a csatornákon lengetni. Még pár hónap aztán nem lehet majd, a felnövő csalán, iszalag, a kizöldülő bokrok miatt. 

Napsütés, kék ég, csivitelő madarak, az egész vízpart, valami mélyen, a végtelen nyugalmat árasztja. Beszippant, magával ragad, elvarázsol, lassan lépkedek, minek sietni, hiszen mindenki, mindig siet, most nem, csak a pillanat megélésére koncentrálok, az enyém. 

A horgászélmény teljes, a legyezés öröme végig fut a testen, minden fárasztáskor, ezért csinálom, megdolgozni a sikerért, érezni az izgalmat, kézbe venni a halat, aztán elengedni, így kerek a világ. 

Megjött a tavasz, a hóvirág már tudja, és hirdeti, kopog a gyöngyvirágnak lehet jönni, már nem lesz tél. Talán már a zsibavirág is ébredezik, színesedik az erdő alja, szivárványt hoz, minden kis virág. Boldogság ez a magamfajtának, a élet boldogsága.  

A nádbot a legyek, domik és a balinok.

A következő alkalommal, pergetésnek indult a peca, csakhogy a csatorna vize valamiért bezavarosodott, és ez a körülmény éles váltásra kényszerített, mert a halak nem igazán ették a műcsalikat. 

Azért párat becsaptam, de aztán hiába húztam, nem kellet a műcsali, így visszamentem a kocsihoz és botot cseréltem. összeraktam a tonkin nád legyes botot és felkötöttem a "keljfeljancsit,".

Varázsütésre jöttek a domolykók, mintha nem ugyanazon a vízen horgásznék. A nádbot meg teljesen elcsavarta a fejem, igazi arisztokrata, kimért, méltóságteljes, és kellően lassú. Egy suhintással kidobtam 15 méter zsinórt. Ami nekem már rekord, ha egy profi legyes látná mit művelek a parton, lehet hasát fogná a röhögéstől. Viszont működik a dolog, igaz nem szépségdíjasan, még csak nem is a nagy könyvbe megírtan, de el tudom juttatni a legyet oda ahol a halak tátott szájjal várják. Valószínű, hogy rosszul tanultam meg a dobásokat, nem nagyon gyakoroltam, az egész amolyan ösztönösen jött elő. Mivel nem versenyre gyúrok, csak a saját szórakozásom miatt kezdtem legyezni, ezért nem is érdekel különösebben a dobásaim szépsége, esztétikája. A nádbot, az ebből a szempontból egy külön kategória, teljesen másképp juttatja el a legyet, mint egy karbon bot. A súlya miatt, szerintem jóval nagyobb erő tartalék van benne, lassú lengetéssel, mindenfajta erőlködés nélkül kint tudok tartani egy dobásnyi zsinórt a levegőben . Ez a karbon botokkal nehezen, de sikerült, a nádbottal viszont egy ÉLMÉNY.

Nem nagyok ezek a halak, de jól elszórakoztam velük. Érdekes, hogy a nagyok eltűntek, vajon hova? Egyen méretű domik, és balinok, kapkodták a legyeimet, nem is láttam harminc felettit. Legyekből is inkább a színes csillogó volt a menő, mint a wobblerekből. A feketét egyáltalán nem kívánták.

Az egyetlen nagyobb balin, már elég szépen dolgoztatta a nádbotot, felsejlett előttem, mi lesz majd a 2-3 kg-os jószágokkal :) A közeledő hidegfront, most egy időre véget vet a kora tavaszi pezsgésnek, de azért megint megpróbálok majd néhány halat kipöccinteni a vízből.