Mese a Kis Kavicsról.

Fenn az Alpok hófödte bércein, ahol a metsző északi szél borzolja, pusztítja a csipkés gerinceket, ott kezdődik ez a történet.



 Egy különös Vihar dúlt a csúcsok között, rég nem látott senki ilyet, még a völgyben csordogáló patak is meghajolt a nagy vihar előtt és jégpáncélba öltözött - pedig erre még nem volt példa a történelemben - csikorgón, vacogva, megállt a vize. Micsoda világ! Dúlt, fúlt, ordított, száguldott a Vihar, nyaldosta  büszke bércek ormait, aztán az egyik bérc végül felsóhajtott - nem bírom tovább - és hatalmas pattanással megadta magát a tomboló Viharnak. A bércek legkedvesebb szikla csipkéje nagy robajjal zuhant a mélységbe, lavinát indítva, mely vitte magával a kis szikladarabot, le egészen a befagyott patakig. Ott aztán jégbe zárva várta a megszeppent Kis Szikla a tavaszi olvadást és további sorsának alakulását.

 Csepp! Csepp! Megindult a patak vize, nappal már érezhető volt Tavasz Anyó közeledte, ahogy végig hintette napsugárral a bércek fehér, hófödte csúcsait, meleg szellő suhintott végig ezen a kemény világon. A Kis Szikla érezte lassan csúszik egyre lejjebb és lejjebb, mélyült a víz, erősödött a sodrás.... Mire az utolsó jégtorlasz is elolvadt, a patak rohanó, romboló folyóvá duzzadt és vitte magával a Kis Sziklát csapkodta, tördelte szegényt, egyre kisebb darabokra de a magja belseje épen maradt, az volt a Kis Szikla lelke. Csak sodródott rémülten és érezte, hogy fogy el szépen lassan, csipkéi lekoptak, törései megszelídültek. Sodródása közben látott felfele igyekvő pisztrángokat de mire szólt volna hozzájuk az áramlat tovább repítette. Mire eljött a második tavasz már messze járt a hegyektől, talán már nem is emlékezett rájuk, sok ezer gömbölyű társával együtt utaztak a folyó ritmusával , össze, össze koccantak -énekeltek - és tovább lökődtek az aljzaton. Ez volt a Kis Szikla születése Kis Kaviccsá, már érezte, a folyó az ő anyja, aki alakította, nevelte és segítette a hosszú úton. Nem tudta hova megy, nem is számított, sokan voltak, jól érezték magukat, mígnem egy nap rettenetes robajlásra ébredtek, megerősödött a sodrás, dübörögve, tajtékozva rohant a víz hatalmas sziklákhoz csapódva! A Kis Kavics megilletődve sodródott az árral egyre csak fogyva, kopva, kerekedve.... Aztán vége lett mindennek, vakító napsütésre ébredt, meleg volt, nem mozgott, most először érezte amit már rég elfelejtett milyen az mikor a földön fekszik. Mellette a folyó lassan méltóságteljesen haladt lefelé és suttogta : megérkeztél Kis Kavics pihenj, pihenj, pihenj.......

 Teltek az évek itt minden más volt, szelídebb, színesebb, élénkebb, mint fenn a hegyek tetején. Az évek alatt barátokra lelt, egymás mellé voltak szorítva de jól érezték magukat az univerzum részeként. Végtelen a világ, nincs kezdet és nincs vég, körforgás uralkodik mindenki felett. 

 Egy nap valaki felvette és sötétség borult mindenre, nem tudta mi történt de annyi mindent átélt már, nem ijedt meg. Mikor ismét látta a napot, éppen egyik kézből a másikba tették:

 - Nézd mit hoztam fiam.

 - Mit apa?

 - Ezt a Kis Kavicsot találtam a Duna partján.

 - Mutasd, hadd nézzem!

 - Fess rá valami szépet fiam és ez a Kis Kavics lesz az én horgász kabalám.

 - Jó apa, csinálok neked egy szép terepszínű horgász kavicsot!

Másnap az iskolában befestette a Kis Kavicsot terepszínűre, úgy ahogy az apjának ígérte, délután büszkén mutatta meg az alkotást és nem is gondolta micsoda hegyet tart a kezében, magát az Univerzumot. Az apa nézte meghatódva és eltette horgásznadrágja zsebébe, hogy mindig vele legyen a Kis Kavics és a fia által ráfestett terepszín. A Kis Kavics tudta megérkezett élete egyik állomására, hogy meddig az nem számít mert az idő végtelen és a világ is.