Keresés a blogban

2015. jan. 24.

Brrr a fácán esete Szmörével


Január derekát írjuk, a tél közepét, amikor a csatorna partján nem az élet, hanem az elmúlás az úr. Metsző hideg, vízben és levegőben egyaránt. Szél söpri körbe az öreg tölgyfa leveleit, néha belefújja az élettelen leveleket a kis csatorna tovasodródó vizébe.
A vízben a csend az úr, életnek nyoma sincs, minden élő elbújt, és várja a tavaszt. Horgász áll a partján, körbenéz, lesi a vizet, de az csak folyik hidegen, üresen. Őszapó csapat cserreg a tölgyfán, odébb kékcinke szedeget, egy,egy varjú károgva száll a magasba, a tél egyre szorítja karmait, nehéz az élet kint.  




A horgász nem csügged, sok domolykó él itt, csak most, mentek másfelé, mélyebb vizekben élik túl a telet. Nekik minden nap egyforma, túlélni mindet tavaszig, lelassulva, éhezve, de túlélni! 


Az éjszakák különösen kemények ilyenkor, Brrr a fácán tudna mesélni, ha még élne szegény pára. Mesélnek a fák, bokrok, véres levelek. Szmöre a róka itt járt az éjjel, minden éjjel, szereti a vizet, mert ott mindig találni valamit. Most is szimatot fogott, Brrr a fácán szagát, finom, édes illatot, Szmörének ez az illat a telt bendő illata. Összefutott a nyál éhes szájában, lekushadt, és lopakodva közelített. 
 Brrr a fácán egészen lombhullatáskor találta meg az öreg tölgyet, azóta minden éjjel itt pihen, Egyedül, mert, már csak Ő maradt, a vadászok lelőtték mindet, akivel az ősszel még együtt csipegették a tarlókon maradt kukoricát. Brrr nem sejtette, hogy ez az utolsó éjszakája ezen a világon.
 Szmörének már csak pár méter volt hátra, érezte az orrán átkúszó illatokat. Izmai megfeszültek, még egy kis kúszás aztán ugrott!


Másnap az avar mesélte el mi történt, de még mást is mesélt, Szmörének a rókának volt egy társa, akivel itt a csatorna parton ismerkedett meg. Neki a csatorna lett a veszte, mikor tavasszal jött a víz, gyorsan és erősen, az ár elragadta, és belökte egy hódgát alá, a levegő hirtelen elfogyott, tüdeje megtelt vízzel, még látta Szmörét a parton, aztán minden elhomályosult. Szmöre csak nézte, nem volt mit tenni, megint egyedül volt. Az élet kemény kint.




Háp a réce, még tavasszal rakta le tojásait. Jó helyre fészkelt, ott még nem járt a víz sosem. Költött már két tojáson, mikor neki is menekülni kellet, a hideg, a mindennapos eső, a táplálék hiánya kikezdte az utódlás vágyát. Elhagyta a fészket, a csatorna meg látta mindezt, csendben, némán. Háp nem érte meg a telet. Egy őszi napon, mikor behúztak a tarlóról, a menedéket jelentő nádasba, egy durranás után éles fájdalmat érzett, és tudta már, hogy a vadász eltalálta! Az élet kemény kint.


Lassan betakar mindent a fehér szőnyeg, hogy aztán új élet sarjadjon alóla. A hóvirág már gyűjti az erőt, mert minden nap számít. A fehér táj még pihen, hogy pár hét múlva megdöbbentő sebességgel zöldüljön, éledjen, szikrázzon, fröcsköljön, az új élet!




4 megjegyzés:

  1. fekete-fehér képek...
    nagyon jól mutatják az elcsendesült természetet...

    VálaszTörlés
  2. A fekete komor, a fehér ünnepélyes, mint a tél..

    VálaszTörlés
  3. Idáig jutottam a posztokat visszafelé olvasva. Eddig tudtam megállni, hogy ne reagáljak az írásaidra. Irodalomban jártas emberként mondom: Ez jó.A képanyag meg remekül kiegészíti a tartalmat.Tovább, tovább! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Öröm az ilyen észrevétel nekem :) Köszönöm, hogy olvasod az írásaimat.

      Törlés

Ha van mondanivalód, írd meg.