A múlt hívó szava.

Sztrádát csináltak a kedvenc csatornám mellé, ezzel indult mai horgászatom, de a kedvem most semmi nem tudta elvenni. A mai nap halak nélkül is különleges volt, mert egy régmúlt időkből való ultra light orsóval, és saját magam által felújított horgászbottal hozott össze a sors, amit ma próbálhattam ki!

Persze az antik orsóhoz olyan horgászbot kellet ami nem a mai "kárbon" anyagokból van. Egyik cimborámtól kaptam egy Hokév Junior 1,6 m-es gyerek üvegbotot, ami talán 25-30 éves lehet kb 15-25 g dobósúlyú, rögtön tudtam, hogy ez a bot lesz az orsó párja, de ehhez még gatyába kellet rázni, mert szinte felismerhetetlen állapotban volt. Lebontottam a régi gyűrűket, megcsiszoltam a bottestet, lefestettem feketére, majd lakkoztam, és az így elkészült botra egy teljesen új egytalpas gyűrűsort raktam fel. Persze nem lett olyan, mintha valamelyik botépítő mester csinálta volna, de elsőre nekem megfelel, és a kis orsó passzol rá. 

Aminek a nevét már elárulhatom,  DAM Quick 110. Első látásra szerelem volt, egy majd' ötven éves műszer ez a kis csoda, ami az akkori technológia csúcsát képviselte. Egy csapágyat tartalmaz, ezt az orsó nyaknál helyezték el, a hajtókart mindkét oldalra át lehet rakni, siklócsapágyat kapott, ami egy porózus bronz persely beszívja az olajat és a két fém között olajfilm lesz a kenőanyag, ezért nem kell golyóscsapágy. A hajtókart szállítás közben be lehet hajtani, a dob egy gombnyomásra cserélhető, a felkapókar szállítás közben szintén lehajtható, a belső szerkezet olyan mint egy svájci óramű, végtelenített bronz csiga, siklócsapágyak, minden illesztés kottyanás mentes,  csupa extra, megirigyelhetné számtalan mai "húsz" csapágyas műanyag vacak...A visszaforgásgátló diszkréten kerregő hangot ad, akkoriban még nem fokozat nélküli volt, így ez annak aki nem szokta meg kicsit furcsa. 

Saját műcsali, épített ultra-light üvegbot, és egy ma már antiknak minősülő orsó, visszarepített pár évtizedet az időben. Első pár dobás után megszoktam, hogy a felkapókart csak a hajtókar tekerésével lehet visszaváltani. Már úgy dobtam, hogy a csali vízre érkezésekor a kezem a hajtókaron volt, így rögtön el tudtam kezdeni a behúzást.

A kicsi bot és az orsó, mintha egymásnak lett volna teremtve, nem éreztem semmi hátrányát ennek a felszerelésnek, sajnos hal fárasztással nem tudtam ünnepelni a kombó használatba vételét, de ez semmit sem vont le számomra a próba értékéből.

Horgászat közben őzek leptek meg, vagy én őket..., megpróbáltak átmenni a csatornán, de az új megkotort meder mélynek bizonyult így visszafordultak, én meg csendben "lőttem" a géppel... Picit gondolkodtak, aztán eltűntek a bozótosban.

Halat nem fogtam, de az új pergető szerelésemmel nem tudtam betelni és kerestem azokat a helyeket ahol le tudom fotózni. 

Nem éppen december végi hangulat, se zúzmara, se hó, vagy egy kis jég a vizek szélein. Mintha még mindig novembert írnánk. Azért láttam néhány domolykót, és két csukát, de ők is megláttak engem és iszapfelhőt lövellve iszkoltak el előlem. Lehet tavaszig kell majd várnom, hogy a halak is meghallják a múlt szavát.

A szigetközi tájhoz, illik ez vers a Merített Örökség című Irodalmi Antológiából:
Szalai Zoltán: Évszakok.

Millió apró hópehelyből
Fehér takarót sző a Föld
Tépett testére húzza a paplant
Így szenderül téli álomra

S majd ha jő a kikelet
Lerúgja e koszlott köpönyeget
A tavaszi esőben megmossa arcát
S ünnepi zöld ruhára vált

És várja a nyár beköszöntét
A szikrázó nap melegét
Mosolyogva tekint szerteszét
Virágmintás ing fedi testét

Ősszel barna házikabátot ölt
Már csak a zsebeket díszíti zöld
Fáradt napfényben fürdeti arcát
Érzi, érzi az idő múlását!